Elárulok egy titkot, én is átlapozom, sőt olvasom is a Nők Lapját. Találtam benne egy cikket Kurucz Adrienn -től, melyről azt gondolom, téged is érdekelhet.

Evés mögött a lélek

Többségünk egy életen át harcol több-kevesebb sikerrel a kilók ellen. Mind többet tudunk arról, hogyan is kellene étkeznünk, számoljuk a kalóriákat, gyűjtjük a diétákat, vesszük a csodabogyókat, gazdagítjuk a fitneszgurukat – ehhez képest egyre többen, egyre fiatalabban egyre kövérebbek.

Magyarországon 10 emberből 6 túlsúlyos. Nemcsak a felnőttek híznak el, hanem a gyerekek és a fiatalok is. Mindenki tudja, hogy ennek a sok evés és a kevés mozgás az oka. Mérsékelni kellene a cukor-, só- és a zsírfogyasztást: ezt is elégszer hallottuk – hiába. De vajon miért nem sikerül lefogyni? Ennyire akaratgyengék lennénk? Vagy jóval nehezebb a csata mint gondolnánk? Miféle erők dolgoznak ellenünk?

Miért eszem, ha nem vagyok éhes?

Forgács Attila, a Corvinus Egyetem Pszichológiai Központjának vezetője tanulságos könyvet írt Az evés lélektana címmel (Akadémia kiadó, 2004). A szerző abból indul ki, hogy tudathasadásos állapotban van az emberiség. Az is baj, ha nincs mit enni, az is baj, ha van. Mert miközben az emberek jelentős része mindig éhezett, éhezik (sőt éhen hal), a világ fejlettebb országaiban lakóknak épp a bőség okozza vesztét.

A modern, jómódban élő ember nem érzi, mikor éhes, mikor lakott jól – szögezi le a szerző. Evési szokásait nem testi szükségletei határozzák meg, hanem lelki és szociális tényezők, feszültségek, rossz szokások, ősi késztetések. Eszem tehát vagyok.

Nem túlzás e ferdítés: az élőt az különbözteti meg az élettelentől, hogy táplálékot vesz magához és szaporodik.

A gorilla is nassol

Alapvetően orális, szájközpontú lények vagyunk – mondja szakértőnk. – Mindig találunk okot az evésre. Akkor is ha cseppet sem vagyunk éhesek vagy szomjasak.

E szenvedély részben örökségünk. Az elmúlt húszmillió év 90 százalékban eszegető életmódot folytatott a növényevő ember.

A gorillák ma is egész nap rágnak. A növények alacsony tápértéke miatt napi nyolckilónyi táplálékot kell magukhoz venniük.

Ez a gyűjtögető-majszoló életmód köszön vissza, amikor folyamatosan rágcsálni szeretnénk. Természetesen a rossz szokások is fontos szerepet játszanak. Ha gyermekkorunkban mindig tömtek valamit a szánkba, ha sírtunk, akkor nem véletlen, hogy erősebben összekapcsolódott bennünk a baj és az ennivaló fogalma.

A falánkság okai

Sokan vagyunk, akik a bajban hízunk. Ha nem tudjuk másként legyőzni, hát megesszük a stresszt, a fáradtságot, a haragot. Az evés a problémakezelés legeredendőbb módja.

A táplálkozási és az önvédelmi képességnek közös agyi területei vannak – magyarázza Forgács Attila.
Ha fájdalmat okoznak nekik, az állatok is nagyobb mennyiségű ételt vesznek magukhoz stresszhelyzetben, és nem tudnak elmenekülni. Agyunk felépítése következtében a stressz enyhíthető orális tevékenységgel, különösen, ha ezt a tapasztalatot korai gyerekkori tanulással is megerősítjük.

Az éhes ember feszült. A jóllakott megnyugszik. Vacsora közben könnyebb feloldani a konfliktust. A közös étkezés békéltet. Ha valakik „ágytól-asztaltól elváltak”, akkor menthetetlenek!

Nem csak a stresszt tudjuk megenni. Az agressziót is. A dühös állat harap. A dühös, civilizált ember is, csak az ételbe. Az elfojtott harag zsírrá alakul rajtunk. Miként a félelem is.  Az emberiség nagy része mindig éhezett, egymilliárd ebben a pillanatban is éheznek.

A nélkülözéstől való félsz ott munkál bennünk a teli spájz mellett is. A mesebeli „terülj, terülj, asztalkám” birtoklásának vágya ősi, kitörölhetetlen.